Nyomtatás PDF

Pánikrohamok és pánikbetegség

pánikroham, pánikbetegség

A pánik hirtelen támadó, rendkívül erős szorongás, melyet szervi tünetek kísérnek. Pánikrohamok bármely szorongásos betegségben előfordulhatnak, és rendszerint olyan speciális helyzetek váltják ki, melyek a betegség főbb tüneteivel állnak kapcsolatban.

Például a kígyófóbiában szenvedő személy pánikba eshet, ha kígyóval találkozik. Ezek a helyzethez kötődő pánikok azonban nem azonosak a spontán kialakuló, nem provokált pánikkal, amelyek miatt az egyén problémáját pánikbetegségként határozzuk meg.

A pánikrohamok előfordulása gyakori, évente a felnőttek több mint egyharmadánál tapasztalható. Nőknél kétszer-háromszor nagyobb a valószínűsége a pánikroham kialakulásának, mint férfiaknál. A pánikbetegség viszont nem gyakori és a népesség kevesebb mint 1%-ánál diagnosztizálható. A pánikbetegség rendszerint a késői serdülőkorban, vagy fiatal felnőttkorban kezdődik.

Tünetek és kórisme

A pánikroham tünetei - többek között légszomj, szédülés, gyorsult szívműködés, fulladásérzés és mellkasi fájdalom - tíz percen belül tetőznek és rendszerint perceken belül megszűnnek, kevés lehetőséget adva az orvosi megfigyelésre, kivéve a beteg félelmét az újabb rettenetes roham bekövetkezésétől. A pánikrohamok gyakran váratlanul jelentkeznek vagy nincs nyilvánvaló okuk. Akiknél gyakori az előfordulásuk, várják azt és aggódnak az újabb roham bekövetkezése miatt - ezt előre vetített (anticipációs) szorongásnak nevezik - és kerülik azokat a helyeket, ahol korábban rohamuk volt. A helyszínek kerülését agorafóbiának hívják.Az agorafóbia súlyosabb formájában a beteg házhoz kötötté válhat.

Mivel a pánikrohamokban számos életfontosságú szerv érintett, a betegek gyakran félnek valamilyen súlyos, a szívet, tüdőt vagy az agyat érintő szervi betegségtől, és orvoshoz fordulnak vagy valamelyik kórház akut ügyeleti rendelését keresik fel. Noha a pánikrohamok kellemetlenek - olykor kifejezetten azok -, nem veszélyesek.

Kezelés

Az emberek többségénél kezelés nélkül is elmúlnak a pánikrohamok; néhányuknál azonban pánikbetegség alakul ki. A kezelés nélküli gyógyulás még azoknál is lehetséges, akiknek ismétlődő pánikrohamaik vagy anticipációs félelmeik vannak, különösen akkor, ha ismételten szembekerülnek a rohamokat provokáló ingerrel vagy helyzettel. Akik nem gyógyulnak maguktól vagy nem kezeltetik magukat, azoknál a pánikrohamok újra és újra megjelenhetnek.

A betegek jobban reagálnak a kezelésre, ha megértik, hogy a pánikrohamban biológiai és pszichológiai folyamatok is szerepet játszanak. A gyógyszer- és viselkedésterápia általában hatásos tüneti kezelés. Kiegészítésként a pszichoterápia segíthet azoknak a pszichés konfliktusoknak a feloldásában, amelyek a nyugtalanító érzések és viselkedés hátterében állhatnak.

A pánikbetegség kezelésére használatos gyógyszerek közé tartoznak az antidepresszánsok és a szorongás elleni gyógyszerek, pl. a benzodiazepinek. Az antidepresszánsok mindegyik fajtája - a triciklikusok (pl. az imipramin), a monoamin oxidáz gátlók (pl. a fenelzin), és a szelektív szerotonin visszavételt gátló szerek (SSRI-k, pl. a fluoxetin) - hatásosnak bizonyultak. A benzodiazepinek gyorsabban hatnak, mint az antidepresszánsok, de gyógyszerfüggőségetŚ okozhatnak, és nagyobb valószínűséggel okoznak mellékhatásokat, pl. álmosságot, koordinációs zavarokat és a reakcióidő megnyúlását..

Ha a gyógyszer hatékony, megelőzi a pánikrohamokat, vagy jelentősen csökkenti annak előfordulási gyakoriságát. A gyógyszer hosszabb ideig szedhető, ha elhagyásánál a pánikrohamok visszatérnek.

A szoktatásterápia, a viselkedésterápia egyik fajtája, melyben a beteget ismételten a pánikrohamot kiváltó ingernek teszik ki, gyakran csökkenti a félelemérzést. A szoktatásterápiát addig végzik, míg a betegnél a szorongáskeltő helyzettel szemben kellő nyugodtság alakul ki. Azok az betegek, akik félnek, hogy a pánikroham során elájulnak, olyan gyakorlatot végezhetnek, amelyben pl. addig pörögnek egy forgószékben vagy lélegeznek szaporán (hiperventilálás), amíg rosszul nem lesznek. Ez a gyakorlat megtanítja őket arra, hogy valójában nem ájulnak el a pánikroham során. A lassú, mély lélegzés (légzésszabályozás) gyakorlása azoknak segíthet, akik hajlamosak a hiperventilációra.

A pszichoterápia, a háttérben meghúzódó pszichológiai konfliktusok látótérbehozásával és jobb megértésével, szintén hasznos lehet. A pszichiáter megbeszélheti a beteggel, hogy a kezelésnek ez a módja megfelelő-e. A kevésbé intenzív, támogató jellegű pszichoterápia mindig beválik, mivel a terapeuta általános tájékoztatást adhat a betegségről, annak kezeléséről, a javulás reális esélyeiről, és arról a támaszról, amit az orvos iránti bizalom nyújt.


Forrás: MSD Orvosi kézikönyv a családban    Merck